A sportok iránt érdeklődők számára bizonyára nem kell bemutatni a vízilabdát, mely több sportág jellegzetességeit ötvözi, létrehozva ezzel olyan játékfajtát, mely elsősorban a futballra, az úszásra, a kosárlabdára, a jégkorongra, valamint a röplabdára hasonlít szabályaiban és látványvilágában is.
Maga a sportág 1877-ig vezethető vissza, és az akkoriban vízifoci néven emlegetett csapatjátékkal hozható összefüggésbe. Bár tény, hogy a mai játékszabályoktól még jócskán eltért az akkori, de mivel nagy népszerűségnek örvendett, így folyamatos fejlődés után 1885-ben lefektették szabályait, és mint új, önálló sportág, megkapta a vízilabda nevet. A világszinten is elterjedtté vált játék során mindkét csapatnak 7-7 tagja van jelen a medencében, egyébként pedig 14-14 játékos lehet a mérkőzés részese. A csapatok tagjainak a folyamatos úszás kapcsán rendkívül jó állóképességre van szükségük, de a jó célzó képesség, és a taktikai érzék sem elhanyagolhatóak. A vízilabda játékideje tisztán 32 perc, amit 4*8 percre osztanak, 2, majd félidőben 5 perces szünetekkel.
Hasonlóan a korábbiakban már felsorolt labdajátékokhoz, a vízilabda esetében is ismertek a támadóidő, a labdaérintés, a gól, a büntető, vagy a kiállítás fogalmai.
Bár hazánk nem éppen „vízi-nemzet”, de már nem egyszer bizonyítottuk, hogy bizony igencsak otthonosan mozognak játékosaink a vizes sportágakban. Nincs ez másként a vízilabda esetében sem, ugyanis a magyar férfi vízilabda-válogatott kilencszeres olimpiai bajnok, tizenkétszeres Európa-bajnok, és kétszeres világbajnok.